KIDS

The depiction of a child in its innocence has a universal resonance that affects everyone. Sensual depiction, intimate closeness, and sincere simplicity are the main aspects in every depiction of a child. The intimate relationship itself can be a direct expression of love in a painting. Many art historical theories considered the transcendent charge inherent in the depiction to be a barrier to intimate depiction, although secularized depiction perspectives were not enriched by this. The puttos of Baroque paintings are living children, and the important characters of holy images are angels or children playing next to the baby Jesus. By rejecting the mythical, religious framework, secularized artists also renounced the metaphysical dimension. After eliminating the rigid iconography of classical rules, they also renounced the expression of the underlying ideals of beauty, and this dimension can be created without following it. Behind the so-called pathos formulas, despite their binding nature, there is an ideogram-like sign language, which I feel, when freely transformed, is suitable for the visual representation of primary emotions. The connection between the genre scene and Baroque religious painting has already resolved this distance and contradiction. Let us think of Murillo's playing, gambling vagabond children, where the child is already present with unstylized immediacy. Going beyond representational depictions, the self-active child appears in the Baroque era as well. My goal is not to depict the child from a socio-cultural perspective, often with an ephemeral political purpose, most often didactic. I want to depict the child, my themes that can be grouped around the child, in the intersection and merging meeting point of the sacred and the profane.

In personal existence, childhood, unconsciousness and awakening to the world, self-forgetfulness and unforgettable experiences are decisive. The passing moment and the infinity of the memory image, its repeated recalling within us, turn into a personal myth. A profane myth in which passing and being lost also play a role. The poetry of life images is not unique; in Eastern cultures, the bucolic genre scenes of Chinese and Japanese paintings and woodcuts are precisely the meditative, philosophical representation of the fleeting life. Individual and communal memory actually become timeless through the constant formations of repetition. According to Heidegger's formulation, "only repetition makes the history of the present apparent to the present". (Martin Heidegger: Existence and Time. Thought, Bp. 1989, p. 612) Memory images become a shared experience if they have almost the same framework even in typical and changing eras. Thus, the feeling of repetition, of almost the sameness, when we relive our own memories in identification - at the same time, we gain insight into the temporal finitude of our existence, but the feeling of repetition and cyclicity expands time, and we can also experience a sense of infinity.

GYEREKEK

A gyermek ábrázolása a maga ártatlanságában mindenkire ható, univerzális rezonancia. Az érzéki ábrázolás, meghitt közelség, az őszinte egyszerűség minden gyermekábrázolásban a fő szempont. A bensőséges viszony már maga a szeretet közvetlen kifejezése lehet egy festményen. Számos művészettörténeti teória az intim ábrázolás gátjának tartotta az ábrázolásban rejlő transzcendens töltetet, pedig a szekularizált ábrázolási nézőpontok ettől nem gazdagodtak. A barokk festmények puttói élő gyermekek, a szentképek fontos szereplői a kis Jézus mellett játszó angyalkák, vagy gyerekek. Azzal hogy a szekularizált művészek elvetették a mitikus, vallási keretet, egyben lemondtak a metafizikai dimenzióról is. A klasszikus szabályok merev ikonográfiájának felszámolása után lemondtak az a mögött létező szépségideálok kifejezésről is, ennek követése nélkül is megteremthető ez a dimenzió. Az úgynevezett pátoszformulák mögött, a kötöttsége ellenére jelen van egy ideogramszerű jelbeszéd, amit szabadon átalakítva alkalmasnak érzek primer érzelmek vizuális megjelenítésére. A zsánerjelenet és a barokk vallásos festészet közötti kapcsolat már feloldotta ezt a távolságot és ellentmondást. Gondoljunk csak Murillo játszó, kockázó csavargó gyermekeire, ahol már stilizálatlan közvetlenséggel jelen van a gyermek. Túllépve a reprezentációs céllal való ábrázoláson már a barokk korszakban is megjelenik az öntevékeny gyermek.
Nem célom a szociokulturális szempontból való, sokszor efemer politikai célzatú, legtöbbször didaktikus ábrázolás. A szent és a profán kereszteződésében, összeolvadó találkozási pontjában akarom ábrázolni a gyermeket, a gyermeki köré csoportosítható témáimat.

A személyes létben meghatározó a gyermekkor, öntudatlanság és ráébredés a világra, önfeledtség és felejthetetlen tapasztalások. Az elmúló pillanat és az emlékkép végtelensége, újra és újra előhívása a bensőnkben személyes mítosszá alakul. Olyan profán mítosz, amiben az elmúlásnak, az elveszettségnek is szerepe van. Az életképek költőisége nem egyedülálló, a keleti kultúrákban – kínai és japán festmények, fametszetek bukolikus zsánerjelenetei éppen az illékony élet meditatív, filozofikus megjelenítése. Az egyéni és közösségi emlékezés valójában az ismétlés állandó alakzatai által válnak időtlenné. A heideggeri megfogalmazás szerint " csak az ismétlés teszi nyilvánvalóvá a jelenvalólét számára tulajdon történetét". (Martin Heidegger: Lét és idő. Gondolat, Bp. 1989, 612. o.) Az emlékképek közös élménnyé válnak, ha tipikus és változó korszakokban is szinte ugyanaz a keretük. Így az ismétlés, a majdnem ugyanaz érzése, amikor azonosulva újra éljük saját emlékeinket - egyszerre nyílik rálátás létünk időbeli végességére, de az ismétlődés és ciklikusság érzete kitágítja az időt, a végtelenség érzetét is megtapasztalhatjuk.